A Duna-parti kincskeresés

Mütyür egész éjjel forgolódott. A füzetében ott lapult a vázlat a pad faragásairól és a nyíl, ami a Duna felé mutatott. Alig várta, hogy másnap elindulhasson kideríteni, vajon tényleg rejt-e valamit a park titkos padja.

Reggel izgatottan sietett az iskolába, de magában eltökélte: ezt a kalandot egyedül viszi véghez. 

„Ha tényleg kincs van ott, nem akarok osztozni senkivel” – gondolta, és titokban mosolygott.

Az osztálytársai viszont hamar észrevették, hogy különös csillogással a szemében nézegeti a füzetét a pad alatt.

Az egyik kisfiú aki általában egyedül ücsörgött, most félénken odalépett hozzá:

– „Mütyür, csak nem egy újabb izgalmas kalandon töröd a fejedet? Én is csatlakozhatok?” Mütyür habozott. – „Ez most… csak az én ügyem.”

A kisfiú elszomorodott, és lehajtotta a fejét. A tekintete azonban mélyen megérintette Mütyürt. Eszébe jutott a mondat a padról: „Aki itt megpihen, titkot lel, de csak akkor, ha szíve figyel.” A szíve márpedig most határozottan megszólalt:

– „Végül is… jöhettek velem” – törte meg a csendet Mütyür. – „Szólj a többieknek is, de csak akkor, ha segítetek megkeresni a kincset!”

A gyerekek szeme felcsillant, és iskola után izgatottan indultak együtt a rakpart felé.

Ahogy a parthoz értek, egyszer csak különös hang ütötte meg a fülüket:

tatam… tatam… tatam…

– „Ez olyasmi, mint egy szív dobbanása...!” – súgta az egyik kislány.

Követték a hangot és megláttak egy harkályt, ahogy szorgosan kopogtatta egy fa törzsét. Mütyür odasietett, és a többiek is köré gyűltek. A fa tövében lapult néhány nagyobb kő. Az egyiken volt egy aprócska piros x. Már eléggé lekopott, látszott, hogy jó régen tehették oda. 

– „Nézzétek, szerintem itt lehet valami!” – lelkendezett Mütyür.

Nekiestek a köveknek, de hamar rájöttek, hogy túl nehezek egyedül.

– „Ezt nem bírom elmozdítani!” – nyögte az egyik fiú.

– „Várj, segítünk!” – kiáltotta Mütyür. A köveket lassan elhordták, és előtűnt alóluk egy rozsdás ládika. Amikor a gyerekek kinyitották két zászlót találtak benne, és egy kézzel írt leírást:

„Ez a játék csak csapatban működik. Minden csapatból egy valaki elrejti az ellentétes csapat zászlaját és vezetnie kell őket, hogy megtalálják.

Amikor rossz irányba mennek, mondja: ’Hideg!’

Amikor jó irányba közelítenek, mondja: ’Meleg!’

Az a csapat nyer, aki előbb megtalálja a saját zászlaját. Aki becsapja a többieket, vagy szándékosan megnehezíti a keresést az kiesik a következő versenyből.” 

Egész délután játszottak a zászlós játékkal a Duna-parton. Hol egyik, hol másik csapat győzött, de mindenki kacagott, futott és izzadt, mintha a világ legnagyobb kincsét rejtették volna el újra és újra.

Ahogy közeledett az este Mütyür elindult a barátaival az üzlet felé és hálásan gondolt vissza a pad szavaira: 

„Ha a szíved figyel…” – most már tudta, hogy a titok nem aranyról vagy ezüstről szólt, hanem arról, hogy a játék és a móka mindig jobb a barátokkal.

A bolthoz érve  egymás szavába vágva, boldogan újságolták el a szüleinek a nagy kalandot. Mütyür mama mosolyogva hallgatta, majd így szólt:

– „Akkor ma mindenki a kedvenc kürtőskalácsát kapja, mert nálam mindenki nyertes!”

Mütyür papa viccesen a mama mellé oldalazott, és a gyerekekre kacsintva hozzátette:

– „Na de akkor én kettőt is kérek, mert a legnagyobb versenyt már régen megnyertem, ahol a mama keze volt a fődíj... az pedig a mindennél nagyobb kincs!”

Mütyür mama játékosan a papa vállára csapott, és nevetve mondta:

– „Hiába hízelegsz, ha még egy kalácsot megeszel, többé nem férsz bele a nadrágodba!”

A gyerekek kuncogtak, Mütyür papa pedig tettetett sértődéssel felhúzta az orrát és megigazgatta a nadrágját, mintha ellenőrizné, tényleg szűk-e már.

Mütyür elégedetten nézte őket és megállapította, hogy pad titka tényleg igaz volt. Mert ha figyelsz, mindig rátalálsz arra, ami neked a legfontosabb.

Legyenek azok akár a barátok, a játék és az együtt töltött idő örömére.