A kézzel készített ajándék csodája

Az iskolában év vége felé mindig van valami kis varázslat a levegőben. A tanító néni idén úgy döntött, hogy az utolsó osztályfőnöki órán karácsonyi bulit rendez a gyerekeknek, ahol  megajándékozhatják egymást karácsonyra.

– Mindenki húz egy nevet, akit megajándékoz majd – mondta mosolyogva.

– De van egy fontos szabály: csak saját kezűleg készített ajándék lehet!

A gyerekek izgatottan zörgették a papír cetliket. Mütyür kihúzta a nevet… és egy pillanatra megfagyott benne a levegő.

Ábel...

A csendes fiú, akivel valahogy mindig pont elkerülték egymást. Mindig a terem másik sarkában ült, halkan beszélt, és ritkán volt része a nagyobb közös játékoknak.

– Hát… ez nehéz lesz – sóhajtott Mütyür.

– Miért? – kérdezte egyik barátja.

– Mert fogalmam sincs, minek örülne. Alig beszéltünk egész évben.

Hazafelé menet egész úton ezen járt az esze.

A hét végére váratlan meghívás érkezett: az egyik barátja, Gábor, születésnapot tartott egy közeli játszóházban. Mütyür nagy örömmel ment – de még jobban meglepődött, amikor meglátta, hogy Ábel is ott van.

Sőt: Gábor a bemutatkozásnál így szólt:

– Ő itt Ábel, az unokatestvérem!

Mütyür majdnem elejtette a papírpoharat a kezéből.

– Nahát… ez is egy karácsonyi csoda lenne?

A játszóházban hamar beindult a móka: akadálypályák, csúszdák, lézeres fogócska.

Ábel – aki az osztályban szinte láthatatlan volt – úgy suhant át a pályán, mint egy igazi szuperhős.

– Nem is tudtam, hogy ilyen gyors vagy! – mondta Mütyür lihegve. Ábel fél-mosollyal vállat vont. 

- A testvéremmel imádjuk a szuperhősöket, így a játszótéren szinte minden nap új akadálypályákat építünk és versenyzünk. Amikor pedig elfáradunk, jöhetnek a társasjátékok. Azt apuék is imádják, ha játszhatnak velünk.

Mütyürnek abban a pillanatban felvillant az agyában egy gondolat.

Egy fénylő, villámszerű, „ez az!!!” érzés.

Ő bizony tud ajándékot készíteni Ábelnek. Nem is akármilyet.

Otthon azonnal elővette a dobozt, amiben évek óta gyűltek a régi kinder tojásos figurák. Apró szuperhősök, robotok, űrhajósok, kiskutyák – mindenféle jószág, amiket mindig „jó lesz még valamire” felkiáltással rakott el.

Mütyür papa odalépett.

– Ez egy komoly csapatnak néz ki. Mit tervezel?

– Társasjátékot készítek! Ábel imádja őket!

– Na végre! Valakinek elsózhatjuk a régi kacatjaidat? –  kérdezte vidáman Mütyür papa... de amikor látta, hogy ezen a vicces megjegyzésen csak ő nevetett, inkább odébb somfordált.

- Ok, tudom, tudom, ez egy értékes gyűjtemény…

Mütyür mama elővett kartonlapot, filceket, ragasztót.

– Rajzoljunk hozzá pályát! Lehet küldetés, titkos alagút, akadályok, bármi, amit szeretnél.

– És kell egy jó történet is – morfondírozott Mütyür.

– Mondjuk… A játék neve legyen: A Hősök Tornya! A lényeg, hogy a játékosoknak szuperhős csapatot kell toborozni, akikkel majd megszerezhetik a toronyban elrejtett kincseket. A toborzás során különböző feladatokat kell végrehajtani… - gondolkodott hangosan.

- Hű, ezeket még ki kell találnunk!

A család estig dolgozott. Volt ott:• csúszópálya,• ugrómező,• titkos küldetéskártyák,• és egy torony, amit mama papírgurigából épített.

A végén Mütyür gyönyörködve nézte a kész játékot.

– Ez tényleg jó lett…De aztán elsötétült az arca.

– Mi van, ha kinevetnek? A rajzaim nem olyan szépek, mint másoké.

Papa megsimogatta a vállát.

– Fiam, a világ legjobb ajándéka az, amit szívből készítenek. Ez a játék pontosan a te rajzaidtól lesz igazán különleges.

A tanteremben nagy volt a hangzavar. Mindenki izgult, kapargatta a csomagolópapírt, izgatta, hogy vajon az ajándékának örülnek-e majd.

Amikor Ábel megkapta Mütyür csomagját, először óvatosan bontotta ki. Aztán amikor meglátta a társasjátékot……a szeme szó szerint felragyogott.

–  Ezt te csináltad?

–  Igen… remélem, tetszik  – motyogta Mütyür.

– Tetszik?! Ez zseniális! Nézd, van saját tornyom! Meg küldetéskártyák! Meg robotkutya!

Még az osztály is elcsendesedett egy pillanatra.

Aztán egy kislány törte meg a csendet:

– Váó! Ezzel lehet játszani?! És máris köréjük gyűlt mindenki.

Ábel pedig, aki eddig mindig félénken húzódott meg a háttérben, most hangosan, magabiztosan magyarázta a szabályokat.

– Figyeljetek, ez itt a csúszópálya! Itt át lehet repülni a toronyba!

– A robotkutya miért pont engem követ? – kérdezte az egyik fiú.

A játék beindult. A terem tele lett nevetéssel, zizegéssel, dobókocka-pattogással.

Ábel pedig hirtelen már nem volt az „a csendes fiú”. Hanem az a srác, aki a legmenőbb társasjátékkal játszik.

Mütyür látta rajta, hogy valami megváltozott.

Összemosolyogtak.