A számháború

Az iskolában aznap különös izgalom volt a levegőben.

A tanító néni bejelentette, hogy az osztály kirándulni megy – méghozzá a Normafához! Mütyür szinte ugrált örömében.

– Azt mondják, onnan belátni az egész várost!– mondta csillogó szemmel.

– És ott van a legfinomabb forró tea is a büfében! – tette hozzá az egyik barátja.

A gyerekek máris tervezni kezdték, ki mit hoz, és ki melyik csapatban lesz, pedig még azt sem tudták, hogy a tanító néni milyen meglepetést tervezett nekik.

Reggel a 21-es buszon olyan zsibongás volt, mintha egy kisebb madárraj költözne. A hátizsákokból kilógtak a termoszok, a csokik, a rajzfüzetek és a nagyító is, amivel Mütyür rovarokat akart keresni. Amikor megérkeztek, a hegy levegője csípős volt, de friss, a fák között pedig már arany és rozsdabarna levelek zizegtek.

A Normafa tetején a tanító néni elővett egy csomag papírlapot és gumiszalagot, és kiosztotta a gyerekek között.

– Na, figyeljetek! Mindenki válasszon egy számot, amit a homlokára ragasztunk. Két csapat lesz: a Mókuskommandó és a Gesztenyehuszárok.

A cél egyszerű: próbáljátok leolvasni és bemondani az ellenfél számát anélkül, hogy a tiétek látszana. Akit elkapnak, az megy a pihenő pokrócra, de a legfontosabb szabály: Vigyázunk a természetre, nem vesszük le és nem takarjuk el saját testrészekkel a számainkat, nem szaladunk messzire, nem bújunk zárt helyre, és mindig figyelünk egymásra!

Mütyür persze csapatkapitány lett, de nem a parancsolós fajta.

– Oké, Mókuskommandó! Alkossunk párokat és ne szaladgáljunk össze-vissza, szépen csendben várjuk meg amíg ők mozdulnak. A többiek bólintottak.

Mindenki tudta: Mütyür huncut, de nagyon okos.

A játék elindult. A gyerekek bokrok, fák és sziklák mögött bújtak meg. Néha a csendben halkan megreccsent egy-egy faág, vagy éppen finoman megrezzentek a falevelek ahogy óvatosan, suttogva próbáltak a gyerekek osonni a fák között.

– Ott egy gesztenyehuszár! – súgta valaki. Mütyür intett, és a fenyőtörzs mögül kilesett.

– Okosak, de látom, hogy az egyik a domb mögött rejtőzik! – súgta vissza, majd megpróbálta oldalról megközelíteni őket.

Egyszer csak nagy kiáltás hallatszott:

– Háromszázhuszonegy!

– Elkaptak! – nevetett az egyik fiú, és színpadiasan megadta magát.

Ekkor furcsa mocorgás hallatszott az egyik bokor alól.

– Shh… szerintem ott bujkálnak! – súgta valaki. De amikor közelebb mentek, nem gyerekeket találtak. A bokor alatt két apró sündisznó vergődött: a tüskés kis hátukra műanyag zacskó tekeredett, és nem tudtak kijutni.

– Jaj, szegények! – mondta egy kislány. Mütyür azonnal leguggolt.

– Vigyázzatok, ne érjetek a tüskéikhez! Inkább szóljatok a tanár néninek és szedjünk össze még néhány kesztyűt, hogy óvatosan tudjuk kiszabadítani őket.

A két csapat pillanatok alatt együtt dolgozott. Mindenki a maga módján próbált segíteni, és észre sem vették, hogy időközben összeszedték a kirándulók által szétdobált szemetet is a környékről .

A tanító néni eredményhirdetés helyett végül csak ennyit mondott:

– Na, ez volt a legszebb csata, amit valaha láttam. Ti mind győztetek.

A gyerekek meglepődtek.

– Dehát be sem fejeztük a játékot…– mondta Mütyür.

– Nem baj – mosolygott a tanító néni. – A legnagyobb győzelem, ha sikerül a természetet megóvni.

A jutalom egy közös piknik lett:

Előkerültek a kürtőskalácsok amit Mütyür mama előre gondosan bekészített mindenkinek, a forró tea amit a tanár néni hozott termoszokban, és természetesen a nyertes csapatnak szánt finomságok, amiből így most mindenkinek egyformán jutott.