A születésnap

Reggel a Pozsonyi úton már messziről látni lehetett, hogy valami készül. Mütyür papa az üzlet ajtajában állt, és minden lufit, ami a közelébe került, “véletlenül” meglökött egy kicsit, hadd szálljon el a széllel.

– Papa! Megint elrepült egy! – szólt rá Mütyür. – Ó, de kár… még a végén a környék is megtudja, hogy itt ma nagy ünnep készül! – felelte huncut mosollyal, miközben egy újabb lufit pöckölt ki az ajtón.

Délutánra megtelt az üzlet vendégekkel. A családtagok, a törzsvendégek és a barátok mind eljöttek, és az arra járók is mind megálltak, hogy benézzenek.

Sőt! Még az a szomszéd is befordult az ajtón, aki mindig panaszkodott az „erős illat” miatt.

– Gondoltam, ha már úgysem tudok aludni tőle, akkor inkább lejövök végre és megkóstolom – morogta, de közben mosolygott. Mütyür mama egy szemvillanás alatt elé tett egy friss kalácsot, Mütyür papa pedig már nyitotta is a pezsgőt.

Odakint közben eleredt az eső. A vendégek az ajtóban tolongtak, Mütyür papa pedig a pezsgőspoharakat töltötte újra.

– Senki se aggódjon! – mondta derűsen. – Ha gyorsan fogy a pezsgő, senki sem fog fázni, én pedig gondoskodom róla, hogy egyetlen pohár se maradjon üresen!

– Na, ebben biztosak vagyunk! – nevette el magát Mütyür mama, miközben kinyitotta a tortásdobozt.

A gyerekek ekkor már a tetőtérben tanyáztak. Lufikból várat építettek, dobozokat és köteleket húztak egymás mellé, és már ment is a játék.

– Én vagyok a várkapitány! – jelentette ki Mütyür.

– Én meg a király cukrásza! – mondta a kislány, miközben egy tálcányi „képzeletbeli” süteményt tálalt fel.

– Akkor én leszek az udvari bolond! – nevetett a legidősebb fiú, és elkezdett lufikkal zsonglőrködni.

A többiek eközben már a hercegkisasszony kiszabadítását tervezgették, és amikor eljött a nagy pillanat, olyan lendülettel emelték meg a kislányt, hogy az egyik lufi kipukkant.

Aztán még egy. És még egy.

pukk… pukk… pukk!

Hirtelen az egész üzlet megtelt a durrogással, a vár dőlni kezdett, és a lufik sora egymás után adta meg magát, mintha valaki láthatatlan tűzijátékot rendezett volna odafent.

A vendégek összenéztek, mire Mütyür papa gyorsan megemelte a poharát:

– Úgy tűnik, tűzijáték helyett idén a lufik durrogása jelzi, hogy ideje megvágni a tortát! – kiáltotta, és már fordult is a konyha felé.

– Aki túlélte a földrengést odafent, az beállhat a sorba a tányérjával egy szeletért! - kiabált fel a gyerekeknek.

A vendégek hangosan nevettek, a gyerekek pedig néhány pillanattal később szénaboglya-frizurával, porosan és kissé ziláltan rohantak le a lépcsőn.

– Minden rendben odafent? – kérdezte mama, miközben próbálta kicsit rendbe szedni Mütyür haját.

– Igen, de a hercegkisasszony elszökött, és a vár… hát… kicsit összeomlott! – magyarázta Mütyür komoly képpel.

– De legalább a torta megmenekült! – tette hozzá a kislány, aki még mindig a „királyi cukrász” kötényét viselte.

– Hát akkor nem maradt más hátra, mint hogy megkóstoljuk! – zárta le a helyzetet mama, és a következő pillanatban mindenki a torta köré gyűlt.

Kint besötétedett, mire az eső apránként elcsendesedett, a járda vizesen csillogott, és az ünnepi fények visszatükröződtek az ablakokban, a vendégek pedig  lassan búcsúzkodni kezdtek.

Amikor végül elcsendesedett minden, Mütyür a pultnak dőlt, és nagyot sóhajtott.

– Szerintem ez volt a legjobb születésnap.

– És a legnagyobb rendetlenség – tette hozzá mama, miközben körbenézett a lufik, morzsák és poharak tengerén.

– Na látod – mondta papa elégedetten – ez azt jelenti, hogy mindenki jól érezte magát.

A család összenézett, majd egyszerre elnevették magukat. Az utolsó, plafonra tapadt lufi lassan lehullott a földre Mütyür lábához.

– Nézd csak, még ez se akarja, hogy véget érjen a buli.

– Nem baj – mondta Mütyür, és elmosolyodott. – Majd jövőre megismételjük.