A titokzatos szellem

A Pozsonyi úti fákat beborították a csodálatos színekben pompázó falevelek, a kirakatokban pedig sorra kerültek elő a mosolygós vagy vicsorgós tökök és gyúltak ki a narancsszínű fények.
A Mütyür családnál is nagy volt a sürgés-forgás: az üzletet pókhálós girlandokkal, tökös díszekkel és kis lámpásokkal díszítették fel az izgalmas napra.

Mütyür papa a bolt elé helyezte a legnagyobb töklámpást, amit valaha faragott, meggyújtotta benne a gyertyát és a tök csálé kis vigyora egyszerre életre kelt.

– Na, ha ez nem hozza ide a vendégeket, akkor semmi! – mondta elégedetten.

– Bízzunk benne, hogy az éjszakai kóbor állatok nem szedik szét reggelre – jegyezte meg Mütyür mama mosolyogva. A sejtése beigazolódott.
Reggelre a töklámpást bizony alaposan megrágták, összecsipkedték és összekarmolták az állatkák.

A szél még a szalvétadíszt is messzire fújta, de ami igazán furcsa volt, hogy a gyertya így is égett benne.

– Ez aztán különös… – hümmögött Mütyür papa, miközben körbejárta a tököt.

– Nem hiszem, hogy a macskák gyufával járnak.


– Biztosan egy eltévedt helyi szellem volt – mondta mama sejtelmesen suttogva

– Olyan, aki retteg a macskáktól, és a tűzzel próbálta elűzni őket.


A kis bolt elé később kikerültek a tálak: tele csokival, cukorkáva, rágógumival és nyalókákkal. A járda hamar megtelt felnőttekkel és gyerekekkel, mindenki jelmezben érkezett: volt ott kis vámpír, tündér, szellem, boszorkány és a sorra bukkantak fel a rettenthetetlen szuperhősök is.

Az üzlet előtt szinte mindenki megállt – már csak a finom, édes illat miatt is.

A Mütyür család szabálya egyszerű volt: aki bemutatta a jelmezét, kapott egy marék édességet.
De ahogy telt az idő, valami furcsa történt.

Mütyür mama délután vette észre, hogy hiába osztogatják egész nap a csokikat, a tálban mintha egyre több lenne.


– Ezt nézzétek! Esküszöm, hogy egy órája még fele ennyi sem volt.


– Valaki hozzátett volna? – mondta papa csodálkozva.

Ekkor Mütyür megszólalt:
– Lehet, hogy az a szellem, aki elűzte az állatokat… de vajon nekünk vajon miért segít?

A gondolatot ugyan nevetés követte, de valahogy mindannyian érezték, hogy talán tényleg nem járnak messze az igazságtól. Majd kezdett összeállni a kép. Egész nap látták a környéken sétálgatni azt a furcsa, fehér lepelbe burkolódzott alakot, aki a bolt közelében időzött, de soha nem ment be.

Ez idáig ez nem is volt furcsa…

Épp ekkor bukkant fel újra egy macska. Komótosan, de szinte a földhöz lapulva a töklámpás felé ólálkodott, lassan kiengedte a karmait és kis mancsaival a tök felé nyúlt. 
Csakhogy most hirtelen egy mély, morgós hang szólalt meg a háta mögül:


– Már megint itt vagy, te éhenkórász? Tünés haza, vagy nem lesz vacsora.

Mütyür papa erre azonnal felnevetett:


– Na, ezt a hangot azért bárhonnan felismerném… Zsiga bácsi, csak nem maga a segítő szellemünk?

A szellem egy pillanatig még próbálta tartani magát, aztán lassan levette a lepedőt.
Ott állt alatta a morgolódós szomszéd, kissé zavartan, de mosolyogva.

– Nos… bevallom, én voltam. A szülinapi buli óta terveztem, hogy visszajövök egy falat kalácsra. Csak valami jó ürügyet kerestem.


– És ez lett a legjobb? – kérdezte nevetve Mütyür papa.


– Hát… szellemnek könnyű beöltözni, ráadásul a macskám is állandóan megszökik, nem akartam, hogy tönkre tegye ezt a szép dekorációt.

– A jelmezverseny győztese meg is van! – kiáltotta Mütyür.

– A legeredetibb szellem díját kapja… Zsiga bácsi!

– Egy jó sajtos kalácsért megérte lelepleződni – mondta a bácsi kacsintva, és leült a gyerekek közé.

– Tudjátok, az én unokáim messze laknak, most nem tudtunk találkozni, ezért gondoltam, hogy a nekik szánt édességet inkább odaadom az itteni lurkóknak.

Mütyür mama elé tette a friss kalácsot és egy pohár forró csokit.


– Akkor maradjon velünk, amíg csak kedve tartja. Mi mindig szívesen látjuk.

Kint a töklámpás fénye kísértetiesen, mégis megnyugtatóan táncolt a ház falán, ahogyan a szélben finoman lobogott a gyertya lángja. 


Mütyür kinézett az ablakon, és mintha egy pillanatra néhány apró, aranyló fénypöttyöt látott volna elsuhanni a levegőben.

– Úgy érzem, hogy ma sokkal többen voltunk itt együtt, mint azt gondoltuk… – mondta halkan.