Hess galamb, hess...

Egy kellemesen hűvös, napfényes reggelen Mütyür álmosan dörzsölte a szemét. A szobáját megtöltötte a friss reggel illata: egy kicsit fahéj, egy kicsit őszi avar, egy kicsit otthon.

– „Ébresztő, kismanó!” – kopogott be nevetve Mütyür papa.

– „Ha elkésel, még azt hiszik, te vagy a tanár!”

Mütyür mama már a konyhában sürgölődött. Mosolygott, ahogy egy korsó langyos tejet öntött a bögrébe.

– „Indulás előtt kortyolj belőle, erőt ad az első tanórákhoz.”

Négyen együtt indultak útnak: Mütyür, a szülei, és a jókedv, ami mindig velük tartott. A bolt előtt elváltak, mama és papa dolgozni kezdtek, Mütyür pedig tovább ballagott az iskolába.

Csakhogy az utca sarkán furcsa látvány fogadta: egy nagy csapat galamb leszállt az iskola kapujához vezető járdára. Csőrükkel kopogtatták a köveket, szárnyuk suhogott, a gyerekek pedig nem mertek közelebb menni.

Mütyür kicsit elgondolkodott, majd előrelépett.

– „Na, galamb barátaim, ez itt az iskola bejárata, nem a madarak játszótere! Ide most a gyerekeknek kell bejutni.” – mondta komoly arccal, de kedves hangon.

A galambok persze nem értették a szavait, de valami a hangjában mégis olyan határozott volt, hogy néhányan bizonytalanul totyogni kezdtek. Mütyür erre felemelte a karját, és finoman, nagy köröket írva a levegőbe hessegetni kezdte őket, közben pedig ezt a kis mondókát kántálta:

„Hess, galamb, hess,

a te helyed a parkban lesz!”

A galambok felreppenve követték egymást, mintha csak értették volna a játékos dallamot. A gyerekek pedig nevetve ismételték utána a mondókát, és elkezdték vele együtt barátságosan hessegetni a madarakat.

– „Hű, ezt hogy csináltad?” – kérdezte egy kisfiú csodálkozva.

– „Csak meg kell beszélni velük szépen. A galambok sem szeretik, ha kiabálnak rájuk” – felelte Mütyür kedvesen.

A tanító néni is látta az esetet a kapuból.

– „Ügyes voltál, Mütyür. Nem mindenki merne ennyi bátorsággal kiállni a többiekért.”

Mütyür boldogan kihúzta magát. „Nahát, az iskola tényleg izgalmas hely! Itt nemcsak számolni tanulhatok, hanem új barátokat is szerezhetek” – gondolta.

Aznap az órák vidámabban teltek, mint máskor. Szünetben a gyerekek fogócskáztak az udvaron, és közben kórusban ismételgették a mondókát: – „Hess, galamb, hess, a te helyed a parkban lesz!”

A tanító néni mosolyogva nézte őket, mert tudta, hogy ettől az apró kalandtól még közelebb kerültek egymáshoz.

Délután, amikor Mütyür hazaért, a bolt előtt már ott várta Mütyür papa, aki hangosan köszöntötte:

– „Megérkezett a bátor manó, aki még a galambok nyelvén is ért!”

Mütyür elcsodálkozott, és kikerekedett szemmel kérdezte:

– „De hát ezt honnan tudod, papa?”

–„Onnan, hogy a galambok épp az előbb röppentek be ide, és mind azt turbékolták: ’Mütyür a legokosabb manó a világon!’” – felelte nevetve az apja.

Mütyür mama megtörölte a kezét a kötényében, majd szeretettel végigsimított fia haján.

– „Na, mesélj, milyen volt az első igazi napod az iskolában Kincsem?”

– „Nagyon jó!” – csillogott Mütyür szeme.

– „Ma megtanultam, hogy néha elég egy jó mondóka meg egy kis bátorság, és máris vidámabb napja lesz mindenkinek.” - majd elégedetten leült rajzolgatni. Közben már azon gondolkodott, hogy valamelyik nap iskola után körülnéz egy kicsit a Szent István parkban is.